HOME | DD

Description
Becsukom a szemem és ott terem. Egy kép, amit látni akarok, amire szükségem van. Annyira bennem él, ott lebeg. Én változtatom, formálom, de mégis csak ő marad. Nyújtanám a kezem, de tudom, hogy nem érem el. Olyan, mint a szivárvány: csak keresed a végét, a manót, a kincset, de mire odaérnél, eltűnik. Aki előtt meg ott van pár méterre, az felé se néz, nem érdekli. Nem látja a kincset, amit én. Az egész csak játék. Ő is tudja, én is. Kockákból kirakott betont látok, a két lábam, két cipő. Felkapom a fejem. Ez ismerős. Hosszú úttest vezet végig, valahol fél tájon a horizont felé balra kanyarodik hirtelen és eltűnik a szemem elől. Mellette zöld fák, hol le hol felfelé hullámzik a járda, egy részen kerítés övezi. Alacsony házak terülnek el, amerre látok, nyaralók, kertekkel, kapukkal, nyugalommal. Rájövök, hogy mi az, ami nem stimmel: sehol senki, sehol semmi. Nincs mozgás. Lenézek vissza a lábamra és lépek. A mozgás sikeres, a lábam lép és haladok előre. Akkor hol a gond? Nincsen hang. Kép van, hang nincs. Mint egy némafilmben, csak valaki elfelejtette megírni a feliratot. Megbocsájthatatlan bűn egy ilyen szituációban. Most mit tegyek? Szólok, van hangom, de még sincs. Kong az egész: csal belülről hallom, a fejemben száll a szó, valódi rezgés a torokban nincs. Még azt sem hallom, ahogy lélegzem. Elég őrjítő. Újra körbenézek. A táj egyezik. Mint egy háromdimenziós képeslap a helyről, amit ismerek, de amiről senki nem készítene képeslapot. Minek? Hiányoznak a rendszámtáblák, az ötpercenként csendben elsuhanó autók, az öreg házaspár üldögélése abból a sarki kertből a ház mellett, a lány a szoknyában gumimatracot cipelve a hóna alatt úgy tíz méterre előttem, a kigördülő bicikli a bal első utcából, amit még nem betonoztak le és az éles fehér kavicsok ropogva jajgatnak minden súly alatt. Látom őket egyesével, külön-külön. Mindet elő tudom hívni, ha kell: az érzést, a hangot, a gondolatot, az emléket, ami belém égett valamikor, amikor épp rájuk koncentráltam. De ha elengedem magam, csak hagyom a néma látványt és magamat lenn a földön a cipőcskékkel: akkor egyik sincs ott, egyik sem jelenik meg. Hová lesznek? Miért nincsenek a helyükön? Pedig mikor ott jártam: ott voltak ők is. Most meg van a táj, de a kellékek szanaszét, mindig értük kell menni. Együtt már nem léteznek. Anno a játékok a dobozban voltak. Ki lettek szórva, szórakoztak velük. Most mind valahol a lakásban van. Egy a nappaliban a polc alatt, egy a fürdőszoba ajtó mögött, egy pár az ágyon. Ha kell valamelyik: érte megyek, megtalálom. De a doboz az előszobában üres. Többet nem látom őket együtt összegyűjtve a doboz alján, mint ahogy valójában voltak. A tájamba se tudom beilleszteni tíz méterre elém a szoknyás lányt a gumimatraccal. Nem megy. Mindent el tudok képzelni: a lehetetlent vagy a még meg nem valósultat. De azt, ami egyszer volt: nem tudom újra egészként látni, amilyen valójában volt. Vannak töredékek, melyek megragadnak, de az egész elvész és egyre töredékesebb lesz. Azzal, ami soha nem volt: játszhatok. Csak lehunyom a szemem vagy ébren álmodok és érzem, ahogy megérintem, látom ahogy mozgok, bennem van az, hogy ha ez történne mit éreznék. Annyira valóságos és mégsem az. Nincs fizikai hang, ami fülbe mászik, nincs fizikai érintés, ami az idegeken az agyba fut, nincsenek illatok, melyek megtöltik a tüdőt, nincs íz, amitől összerándul a torok. Hová lesz ilyenkor ez a négy érzékünk, merre kószálnak, miért hagynak cserben? Ha a látás ily határtalan, ők miért vannak korlátozva?
Amikor egy lehetetlen vagy még meg nem történt eseményt kreálok: csak látom azt, de érzést kötök hozzá.
Amikor felidézek egy emléket: valójában csak látom azt, a többi érzék tovatűnik, csak tudom, hogy voltak, de felidézés közben már nincsenek. Bár érzés itt is van.
Miért nem képes az agy az egészet rekonstruálni? Talán már túl csalóka lenne, elveszne a határ valóság és fantázia között. A séta az úton véget ér, felébredek. Tudom, hogy ez valóság, de nem akarom. Ha újraélhetnék eseményeket, ha megtehetném, amit elképzelek: határtalan lennék. Nézem a falat és figyelem őt. Fekszem az ágyon, bámulom a takaró kockáit és az ő mosolya nevet rám vissza. Egy szellemkép, egy félvalóság. Ha akarom: kitisztul és maradnak az éles piros kockák, ha akarom: elhalványul, lezárom a szemem és marad a vibráló kép róla, ami már ebben a formában sosem lesz egész. Pillanatképek egy folyamatból. Rövid felvételek, kisfilmek: némán, hangtalanul. Csak pörgetem és pörgetem. Az én képem folyik tovább, az óra ketyeg, ha nincs benne elem, akkor is szalad előre. Mintha egy vonalat húznék: ez a valóságom. Egyik végén kezdődött. Másikon majd véget ér. Nincs megszakítva folyamatos. De ha nagyítóval nézem, néhol látok pontokat: beleágyazva az én szakaszomba. Álmok, képek, elszakadás attól, ami van, ami a vonalon vár rám vagy van. Visszanézés, leállás, bennrekedés, feltartás. Hogy miért is kezdtem ezt el? Hogy ilyen is legyen azon a vonalon. Felnézek a lámpára és csak mosolygok azon, ahogy nevet: még mindig nem tud normálisan megenni egy porcukros sütit.

Description
Becsukom a szemem és ott terem. Egy kép, amit látni akarok, amire szükségem van. Annyira bennem él, ott lebeg. Én változtatom, formálom, de mégis csak ő marad. Nyújtanám a kezem, de tudom, hogy nem érem el. Olyan, mint a szivárvány: csak keresed a végét, a manót, a kincset, de mire odaérnél, eltűnik. Aki előtt meg ott van pár méterre, az felé se néz, nem érdekli. Nem látja a kincset, amit én. Az egész csak játék. Ő is tudja, én is. Kockákból kirakott betont látok, a két lábam, két cipő. Felkapom a fejem. Ez ismerős. Hosszú úttest vezet végig, valahol fél tájon a horizont felé balra kanyarodik hirtelen és eltűnik a szemem elől. Mellette zöld fák, hol le hol felfelé hullámzik a járda, egy részen kerítés övezi. Alacsony házak terülnek el, amerre látok, nyaralók, kertekkel, kapukkal, nyugalommal. Rájövök, hogy mi az, ami nem stimmel: sehol senki, sehol semmi. Nincs mozgás. Lenézek vissza a lábamra és lépek. A mozgás sikeres, a lábam lép és haladok előre. Akkor hol a gond? Nincsen hang. Kép van, hang nincs. Mint egy némafilmben, csak valaki elfelejtette megírni a feliratot. Megbocsájthatatlan bűn egy ilyen szituációban. Most mit tegyek? Szólok, van hangom, de még sincs. Kong az egész: csal belülről hallom, a fejemben száll a szó, valódi rezgés a torokban nincs. Még azt sem hallom, ahogy lélegzem. Elég őrjítő. Újra körbenézek. A táj egyezik. Mint egy háromdimenziós képeslap a helyről, amit ismerek, de amiről senki nem készítene képeslapot. Minek? Hiányoznak a rendszámtáblák, az ötpercenként csendben elsuhanó autók, az öreg házaspár üldögélése abból a sarki kertből a ház mellett, a lány a szoknyában gumimatracot cipelve a hóna alatt úgy tíz méterre előttem, a kigördülő bicikli a bal első utcából, amit még nem betonoztak le és az éles fehér kavicsok ropogva jajgatnak minden súly alatt. Látom őket egyesével, külön-külön. Mindet elő tudom hívni, ha kell: az érzést, a hangot, a gondolatot, az emléket, ami belém égett valamikor, amikor épp rájuk koncentráltam. De ha elengedem magam, csak hagyom a néma látványt és magamat lenn a földön a cipőcskékkel: akkor egyik sincs ott, egyik sem jelenik meg. Hová lesznek? Miért nincsenek a helyükön? Pedig mikor ott jártam: ott voltak ők is. Most meg van a táj, de a kellékek szanaszét, mindig értük kell menni. Együtt már nem léteznek. Anno a játékok a dobozban voltak. Ki lettek szórva, szórakoztak velük. Most mind valahol a lakásban van. Egy a nappaliban a polc alatt, egy a fürdőszoba ajtó mögött, egy pár az ágyon. Ha kell valamelyik: érte megyek, megtalálom. De a doboz az előszobában üres. Többet nem látom őket együtt összegyűjtve a doboz alján, mint ahogy valójában voltak. A tájamba se tudom beilleszteni tíz méterre elém a szoknyás lányt a gumimatraccal. Nem megy. Mindent el tudok képzelni: a lehetetlent vagy a még meg nem valósultat. De azt, ami egyszer volt: nem tudom újra egészként látni, amilyen valójában volt. Vannak töredékek, melyek megragadnak, de az egész elvész és egyre töredékesebb lesz. Azzal, ami soha nem volt: játszhatok. Csak lehunyom a szemem vagy ébren álmodok és érzem, ahogy megérintem, látom ahogy mozgok, bennem van az, hogy ha ez történne mit éreznék. Annyira valóságos és mégsem az. Nincs fizikai hang, ami fülbe mászik, nincs fizikai érintés, ami az idegeken az agyba fut, nincsenek illatok, melyek megtöltik a tüdőt, nincs íz, amitől összerándul a torok. Hová lesz ilyenkor ez a négy érzékünk, merre kószálnak, miért hagynak cserben? Ha a látás ily határtalan, ők miért vannak korlátozva?
Amikor egy lehetetlen vagy még meg nem történt eseményt kreálok: csak látom azt, de érzést kötök hozzá.
Amikor felidézek egy emléket: valójában csak látom azt, a többi érzék tovatűnik, csak tudom, hogy voltak, de felidézés közben már nincsenek. Bár érzés itt is van.
Miért nem képes az agy az egészet rekonstruálni? Talán már túl csalóka lenne, elveszne a határ valóság és fantázia között. A séta az úton véget ér, felébredek. Tudom, hogy ez valóság, de nem akarom. Ha újraélhetnék eseményeket, ha megtehetném, amit elképzelek: határtalan lennék. Nézem a falat és figyelem őt. Fekszem az ágyon, bámulom a takaró kockáit és az ő mosolya nevet rám vissza. Egy szellemkép, egy félvalóság. Ha akarom: kitisztul és maradnak az éles piros kockák, ha akarom: elhalványul, lezárom a szemem és marad a vibráló kép róla, ami már ebben a formában sosem lesz egész. Pillanatképek egy folyamatból. Rövid felvételek, kisfilmek: némán, hangtalanul. Csak pörgetem és pörgetem. Az én képem folyik tovább, az óra ketyeg, ha nincs benne elem, akkor is szalad előre. Mintha egy vonalat húznék: ez a valóságom. Egyik végén kezdődött. Másikon majd véget ér. Nincs megszakítva folyamatos. De ha nagyítóval nézem, néhol látok pontokat: beleágyazva az én szakaszomba. Álmok, képek, elszakadás attól, ami van, ami a vonalon vár rám vagy van. Visszanézés, leállás, bennrekedés, feltartás. Hogy miért is kezdtem ezt el? Hogy ilyen is legyen azon a vonalon. Felnézek a lámpára és csak mosolygok azon, ahogy nevet: még mindig nem tud normálisan megenni egy porcukros sütit.